2017. augusztus 21., hétfő

#2 Tizenhetedik Fejezet



-Miért?
-Mert azt hittem nekünk már semmi esély, s aznap megjelent Jázmin én pedig segítettem neki és láttam képeket, meg ma is együtt.
-Várj, Andi szeretne veled beszélni.
-Szia Emma! Na, mesélj csak nekem egy kicsit, mégis mit tudsz te, amit én nem?
-Hogy érti?
-Milyen Jázminról beszélsz te?
-Ő nem mondta? Hogy miután veszekedtünk a suliban, Jázmin a volt barátnője meglátogatott, olyan kis ártatlannak tűnt, így segítettem neki összejönni újra Norbival. Láttam olyat, hogy csókolóznak, ma is egymás társaságában voltak az egyik kávézóban. Nem mondta?
-Egy szót sem ejtett erről, de biztosítalak arról, hogy nem úgy viselkedik, mint akinek barátnője van.
-Nekem igazán úgy tűnt.-dörzsölöm meg az arcom
-Figyelj, nemsokára ott vagyunk és mindent megbeszélünk. Kérlek, ne ringasd magad olyanba, ami nincs is.
-Nehéz elhinni, hogy nincs.
-Higgy benne. Szeretnél még beszélni anyáddal?
-Ha mindjárt itt vagytok, inkább már megvárlak titeket.
-Akkor ott találkozunk. Szia!-köszönt el, s azonnal ki is nyomta a telefont
Mi az istent tervez ez a két nő? Az rossz, ha mindent kinézek belőlük, ha rólunk van szó? Egyáltalán akar látni? Minden bizonnyal igen, ahogy ott méregetett a folyosó végén, ahogy csak néztük egymást. Hiányzik. Nagyon. De, hogy tanul az ember, ha nem a saját hibáiból? Még ha rengeteg is van neki. Talán ez csak valami rossz vicc, egyszerűen, ahogy meghallotta a hírt, tönkre tettem, s emiatt egyszerűen nem gondolkodik tisztán, csak megy arra, amerre vezetik, de így is én vezettem a boszorkához! Minden tőlem kezdődik. Mekkora balfék vagyok az istenért! Hogy fog viszonyulni hozzám? Kerülni fog? Olyasmit fog gondolni rólam, ami nem vagyok? Eltávolodik tőlem, mert gyereket várok? Valóban ennyire előítéletes lenne? Erőteljesen megráztam a fejem, hogy rendbe szedjem magam, mert tudtam, hogy nála kedvesebb és törődőbb embert nem láttam még. Ő nem elhordott mindennek, amikor elmeséltem neki az élettörténetemet, hanem próbálta magát a helyembe képzelni, még ha nehezen is ment neki, úgy próbáltam az egész helyzetet átgondolni. Több szemszögből vizsgált mindig is mindent, de én csak a magam szemszögével törődtem, sosem gondoltam bele, hogy ő mit érezhet, vagy bárki más is. Sokszor tettem, mondtam olyat, ami nem volt szép, kedves vagy bármi, inkább ártottam, mert akkor ezt éreztem igazságosnak, de utána azonnal kiderült, hogy nem kellett volna. Ez mondhatom az agressziómra, a durvaságomra, az önzőségemre, mindenre, mindennek ugyanaz a vége. És most jön az, hogy egy olyan ember, mint én, hogy gondolhatja azt, hogy fölnevelhet egy gyereket? Magam sem tudom, de tényleg. Lehet, sok mindent tudok a terhességről, de magáról a nevelésről szinte semmit. Annyi mindent szeretnék csinálni, de valahogy sehogy nem jön össze, szétszórt vagyok és lusta. Ilyenkor jövök rá, mennyire tudom ostorozni magam, meg másokat, de egyszerűen nem vagyok képes a másikra gondolni, még ha az is hiszem. Egyszerűen egy önző dög vagyok, mindent meg akarok tartani magamnak, pedig meg kéne osztani azoknak, akiknek kell, akiknek köze van bármihez is. Felkaptam a fejemet, ahogy zacskócsörgésre lettem figyelmes, majd két nő lépett be, történetesen anyu és Andrea. Anya csókot nyomott a homlokomra, Andi pedig barátságosan köszönt, közben pedig fürkészően bámult, gondolom tudni akarta, mi járhat a fejembe, de remélem tudja, szerintem nem kéne.
-Szóval, ha jól értettem, összehoztad azzal a fruskával újra, nekem pedig nem mondott semmit, pedig nekem mindent elmond. Az utolsó dolog, amit mesélt, a veszekedésetek, de ha újra itt ez a Jázmin, okkal nem beszél. Mi lett veletek gyerekek?-zavarodott össze
-Elég az a válasz, hogy tinik vagyunk?
-Sajnos igen. Ez a kor a legrosszabb a szülők részéről.-dörzsöli meg a homlokát
-Igen. A bátyánál én is megszenvedtem.-paskolta meg a vállamat
-Jut eszembe! Elmondtad már az apukának?
-Hogy a gyerekét várom? Nem, nem. Nem hatná meg túlzottan. Egyszer-kétszer talán meglátogatná, de nem.
-Emma! Gergő még attól érez, s ez akkor is az ő gyereke.-ül le mellém anyu
-Valamiért csak menekül.-rántok vállat
-Ha így gondolod, rendben. De kéne készülődni, szóval itt is az ajándékod.-ad nekem egy zacskót
-De mégis miért? –nézek a szatyorba
-Mert miért ne?-mosolyog rám, én pedig előveszek egy sötétkék farmert, melynek a dereka már gumis, olyan speciális nadrág, amit a várandós nők hordanak. Vigyorogva megköszöntem, majd elküldtek öltözködni, én pedig rohantam is. Azonnal magamra rángattam az új nadrágot, mely hihetetlenül kényelmes volt, majd a felsők között kezdtem el turkálni. Mindent hátradobtam, csakis az a felső lebegett a szemeim előtt, amire még hetekkel ez előtt kijelentette Norbi, hogy nagyon tetszik neki és nekem is hihetetlenül áll. Kerestem a sötétkék virágos pólót, de természetesen a szekrény alján találtam meg, enyhén gyűrötten. Azt hittem ott kapok agybajt, hisztérikusan húztam fel azt is és ész nélkül kezdtem megint dobálózni az újabb dolgot keresve, mely a hajvasaló volt. Morgolódtam, káromkodtam, főleg amikor a zsinórja teljesen össze volt csavarodva. Az ágyamra vetődve kezdtem el kibogozni azt a vackot, anyuék pedig jót kacarásztak rajtam, ami miatt szintén idegbe jöttem. Most idegbeteg leszek a hormonok miatt, vagy mi? Amint kész lettem vele, bedugva a konnektorba várni kezdtem, hogy felmelegedjen, s hogy a feltűnő részeket kivasaljam, a többivel nem törődtem.  A kezeim remegtek, akár a nyárfalevél, gyomrom görcsben állt, egyszerűen átvette felettem a hatalmat az idegesség, pedig nem kéne. Ez nem jó. mély levegőt vettem, lehunytam a szemem és próbáltam jó dolgokra gondolni. Süti, nyár, víz, mexicorn, könyvek, zene, a barátaim, de valahogy újra csak egy arc tudott lenyugtatni. Az övé. Az ő tökéletes fizimiskája volt az én nyugtatóm, az én boldogságom. Szívverésem a helyére állt, pulzusom szintén, már a légzésem se volt szapora. Teljesen tönkre tudom tenni magamat idegileg, az biztos. Kivasaltam az a pár helyet, ami nagyon rosszul festett, majd kisétáltam anyuék elé, akik elismerően pillantgattak rám. Megdicsértek, megnyugtattak, próbáltak rendbe szedni és ezért hihetetlenül hálás voltam nekik. Tudták, hogy igyekszem. Mindenki tudta, de lehet Norbi nem. Gergő esetleg látta, vagy csak a saját szándékai vezényelték? Felvettem a dzsekimet, cipőmet és lassan elindultam Andi után, aki fürge léptekkel szelte a lépcsőfokokat. Jó volt látni örömét, szinte ragadós volt, bár rám igencsak nehezen ragadt. A boldog érzések nehezen ragadtak meg rajtam, a negatívak annál inkább. Valami olyat láttam, hallottam, akkor azonnal olyan leszek, mint egy depressziós, vagyis hasonló. Beültem a kocsi hátsó ülésére, s hallgatni kezdtem a rádiót, amiben valami nagyon régi zene ment. Még hogy mai sláger! Ez azért eléggé messze van tőle. Gyorsan elindultunk Andiék háza felé, ahol rengeteg kisgyerek lesz, s talán leshetek egy-két dolgot, tanulhatok, ha már én is kisbabát várok. Lábamat a zene ütemére ráztam, vagy doboltam fele, tátogtam a szöveget és azon filóztam, hoz e ő valakit. Lehet, elhozza Jázmint? Vagy még nem merte elmondani az anyjának, s ma akart elé állni? Talán nem is kéne ott lennem. Miket beszélek! Meghívtak, a gyerekkel úgy is jól fogom érezni magam, meg ez annyira nem is Norbiról szól. Vagyis nagy részben igen, de miattam is. Ha már gyerek zsúr, akkor kicsik, s nekem tanulnom kell a gyerekekről. Atyaég, de rosszul hangozott ez a mondat! Andrea lefékezett, én pedig felnéztem a gyerekzenétől hangos házra, ahol sok minden történ pár héttel ez előtt. Kiszálltam az autóból és bizonytalanul lépkedni kezdtem a bejárati ajtó felé. Andrea intett, hogy menjek be, én pedig megszorítva az ártatlan kilincset, benyitottam és hangos zene és gyerekzsivaj csapta meg a fülemet. Cukor, s különböző üdítő illat lengte körbe az egész földszintet, rózsaszín és sárga díszek lógtak mindenhonnan. Lufik ezre volt a földön, a levegőben, a falon gyermekek kezében, a konyhában ajándékok színes csomagolásai. Elkezdtem az ünnepeltet keresni a sok közül, de megint csak fonott hajjal és hatalmas tüll szoknyával leltem meg az egész banzájnak a közepén éppen egy barbinak a haját fonva, két barátnője társaságában. Leguggoltam mellé, majd óvatosan a vállára csúsztattam a kezemet, ezzel elérve azt, hogy felpillantson pár pillanatra a fodrászkodásból. Hatalmas mosollyal az arcán, ugrott fel és karolta át a nyakamat, közben pedig halkan kuncogott. Az ő boldogsága már azonnal rám ragadt, mert az övé tényleg őszinte és szívből jövő volt, ő még nem színészkedett. Én is megszorongattam aprócska kis testét, majd eltoltam kicsit magamtól, hogy felköszönthessem.
-Boldog szülinapot Réka!-adtam neki egy barackot, mire hangosan nevetni kezdett, de utána azonnal megigazítottam a frizuráját
-Régen láttalak. Merre jártál Emi?
-Mindenfelé, de leginkább otthon. Ne haragudj, hogy nem jöttem, rengeteg dolgom volt.-húztam el a számat
-Nem baj, legalább most itt vagy.
-Ha nem haragszol, most elmegyek inni egy kicsit, de még visszajövök, rendben?
-Oké!-bólintott határozottan, majd visszafordult a barátnőihez, én pedig felálltam.
Kikerültem a kicsiket, majd mélyet szippantottam a kevésbé cukros levegőből. Sosem szerettem a cukrot túlzottan, de most valahogy még kevésbé, pedig általában ilyenkor azt szoktak enni, tömérdek mennyiségben. Köszöntem Csanádnak, aki éppen újratöltötte a nasis tálakat, majd újra visszatért a nappaliba, hogy tovább ne várakoztassa a gyereksereget. Kuncogtam azon, ahogy próbál úgy bejutni, hogy ne essen le a tál, s ne essen fel a gyerektől. Egy pohár után nyúltam, majd egy rostos barackból töltöttem magamnak egy keveset és bámultam ki a fejemből. Vajon ő merre lehet? Kerekedjek fel és nyomozzak utána? Nem lenne az egy kicsit furcsa? Vállat rántottam és figyeltem, ahogy anyuék próbálják lecsitítani a kisebbeket, ami igencsak nehezen megy, tekintve azt a cukormennyiséget, ami bennük van és még torta is van. Egyszer csak kicsapódott az ajtó, ami a teraszra vezetett és becsörtet rajta Norbi, aggódó arcával, karjaiban pedig egy hangosan síró fiúcskával. Azonnal elindultam feléjük, hogy megtudjam mi a baj, de anyu megelőzött, aki felém kezdett el mutogatni, de jelenleg próbáltam kizárni őt, csakis az apróságra figyeltem, ahogy fejét az ő mellkasának támasztja. Tudtam, hogy elesett és valamiért felhorzsolta, esetleg vérzett, így egyszerűen csak villogott a fejemben a vészjelző, hogy gyorsan el kell látni szegényt. Eléjük értem, majd óvatosan megérintettem a fiút, aki szipogva rám nézett, megmutatva hatalmas, szürke szemeit.
-Szia! Elmondod nekem mi történt?-érdeklődtem, mire a térde felé mutatott, amin egy hatalmas horzsolás virított, s fölötte vér folyt.
-Kiesett a hintából és a beton teljesen felhorzsolta a térdét.-mesélte Norbi, de nem néztem a szemébe
-Vidd a mosdóba! Megyek én is.-adtam ki neki az utasítást, majd Andi felindultam
-Minden ilyen el látós dolog a fürdőben van?-kérdem tőle
-Igen! De ha kell valami, kiálts.
Bólintottam, majd futva léptem be a mosdóba, ahol Norbi már a kád szélén ült a kis sráccal az ölében. Letérdeltem, ahogy alaposabban megnézzem a sebet és tudtam, hogy ezt le kell mosni és még fertőtleníteni is, szóval tudtam, hogy a szívem meg fog szakadni.
-Figyelj! Le kell mosnom a térdedet, de szólj, ha borzasztóan fáj, akkor nem azonnal fogom, viszont fájdalom így is rossz lesz. Oké?-simítottam végig arcocskáján, ő pedig zavartan bólintott
-Nyugtatgasd.-tátogtam Norbinak, aki bólintva jelezte, hogy érti
Megnyitottam a csapot, majd a víz hőmérsékletét kezdtem el beállítani, hogy legalább nem legyen az rossz neki, s intettem nekik, hogy jöjjenek közelebb. A fiú Norbi mancsát szorongatta, majd amikor a térdéhez ért a víz, arca eltorzult. Láttam, hogy nagyon küszködik a sikítás ellen, de könnyei így is folytak. Olyan érzés volt látnom így, mintha a szívem tépnék és facsarnák. Próbáltam a kezemmel is leszedni a koszt róla, de úgy ahogy láttam az arcán még rosszabb volt, így hanyagoltam. Pár perc múlva elzártam a csapot és keresni kezdtem a szükséges dolgokat, közben hallottam, ahogy beszéltek.
-Bekötjük és utána vége. Utána megígéred, hogy nem fogsz olyan hevesen hintázni?
-Meg!-remegett a hangja, de már így is magabiztosabb volt, mint előbb
Elmosolyodtam, ahogy hallgattam őket, majd a kezemben a szükséges dolgokkal feléjük fordultam, s elkezdtem én is beszélgetni vele.
-Hogy hívnak?-cseppentettem egy kicsit a betadine-ból a gézlapra, s óvatosan elkezdtem fertőtleníteni
-Andor. Andor vagyok.
-És miket szeretsz csinálni?
-Focizni, hintázni és apával autósat játszani.-szorította meg Norbi kezét megint csak
-És van kedvenc autód?
-Szeretem a BMW-ket. Főleg a pirosat.
-Az szép szín.-nyúltam egy újabb gézlapért, amit finoman a sebre tettem
-És hány éves vagy?
-Hat.-válaszolt, majd megkönnyebbülten nézte végig, hogy megcsináltam az utolsó teendőket, még pedig a ragasztást    
-És készen is vagyunk! Nagyon ügyes voltál Andor!-borzoltam össze fekete haját
-Köszönöm szépen!-szált le Norbi öléből és bicegve elhagyta a helységet én pedig a fiúra néztem, aki csak maga elé bámult
-Minden rendben?-érdeklődtem
-Azon kívül, hogy itt vagy, s hogy ma nem egy fiú letapizott, igen, egész jól vagyok.
-Mi az, hogy letapizott? Tehetek róla, hogy rohadtul hánynom kellett?!
-Ha ilyen rosszul vagy, miért jársz ki?
-Esetleg megtiltani nem akarod, hogy elhagyjam a házat?
-Ha tehetném, igen!-nézett a szemembe és hihetetlenül meg kellett acéloznom magam, hogy ne vesszek el íriszeiben
-Miért, hogy még véletlenül se láss?-horkantam fel
-Nem! Azért, mert nem akarom, hogy bármi baj legyen, például olyan, mint ma a kávézóban.-kezdi el nyugtatgatni magát
-Ez az egész ezzel jár. Valaki jobban viseli, valaki nem és én még a középutat taposom. De, ha ennyire aggódsz, közlöm veled, mindjárt vége az első trimeszternek és utána vége ennek az egész rosszullétesdinek.-forgatom meg a szemeimet-Mellesleg, ahogy láttam, túlzottan nem zavart, hogy éppen Krisztián és Bálint „letapiznak”.
-Ja hogy még a kiszolgáló srác nevét is tudod? És még én voltam olyan naiv, hogy nem ismerkedsz vagy valami.
-Te most burkoltan leribancoztál?-kerekedtek ki a szemeim, a szívem pedig darabokra tört
-Nem, én Emma…-kezdett bele, de én leállítottam
-Köszi, hogy egy sarokra valónak neveztél, még úgy is, hogy egy balfasztól várok gyereket. Igen, az hiba volt, de senki nem tudta, hogy ez lesz. És őszintén nem bánom! Nem bánom, mert lesz egy gyerekem, aki már az életem része, s te is az vagy, akármennyire ki akarsz tépődni belőle! És azt sem bánom, hogy megtörtént, mert legalább lett egy jó ember az életemben, aki sokat adott nekem, segített nekem, csakhogy kiderült, sosem bíztál bennem és kitudja miknek hordtál el másoknak! Képzeld, én is naiv vagyok!- tárom szét a karjaimat
-Sosem hordtalak el semminek! Sőt! Még hátat sem fordítottam neked, egyszerűen olyanná váltam, mint egy zombi! Mentem minden és mindenki után, közben pedig csakis te voltát a fejemben!
-Én nem úgy láttam! Jázmin szájába kutakodtál, ma is vele voltál!
-Te is hibáztál, s én is! Ember vagyok a rohadt élet!-csap a mosdókagylóra
-És még te idegeskedsz? Tényleg?
-Miért?! Én csak nyugodt lehetek? Attól még, hogy nem vagyok egy extrovertált személyiség, aki mindig kiadja magából azt, amit érez, én is dühönghetek!
-Jázmin vajon, hogy nyugtatott le? Az arcodra simította a kezét, beszélt hozzád? Így?!-kérdeztem tőle, mire felnézett
-Igen, de miért kérdezed?
-Mert én mondtam neki! Ha én nem vagyok, ő azt sem tudná mikor voltatok együtt vagy valami! Tőlem kérdezgetett mindent!
-Ezt hogy érted? Mégis mikor?
-Amikor elmentem, akkor meglátogatott és mivel rosszba voltunk, akkor hozzá löktelek, miszerint jót fog tenni neked egy olyan lány, mint ő! Sosem esett le, hogy a külsőd miatt volt veled, semmire se emlékszik abból, ami te vagy vagy voltál! Ugyanazt csináltam veled is, mint mindenki mással, ellöktem valaki máshoz, de most rosszul választottam. Elbasztam mindent, amit csak lehetett!  Az érzéseimet, a tieidet, az életemet, másokét. Igen, szar ember vagyok, önző, agresszív, minden más, de én akkor is szeretlek! Szeretlek, cseszd meg!-folynak le a könnyek az arcomon, amiket dühösen letöröltem az arcomról, s inkább oldalra fordultam. Nincs szükségem arra, hogy szánakozzon!
Csend volt, kínos csend, csak a nyöszörgésem volt hallható, viszont ő csak állt, akár egy oszlop és teljesen úgy nézett ki, mintha összetört volna. Remek, az érzéseimmel meg összetöröm őt. Lehet hanyagolnom kéne ezt az egészet és hazamenni, benyögni, hogy rosszul érzem magam, vagy bármit, amivel hazamehetek. El akartam menni innen, a takarómat akartam szorongatni, áztatni akartam a párnámat, fürödni a szenvedésemben. Elindultam kifelé, közben fejemben már hazugságok tömkelege száguldozott, de akkor Norbi hevesen a kezem után kapott. Nem durván, de határozottan. Ujjainkat összefűzte, kezéből áradt a melegség, melyet már hihetetlenül hiányoltam, mintha egészen idáig össze lettem volna fagyva, ami nem volt kizárt. Finoman visszahúzott magához, én pedig készségesen mentem vissza hozzá, és élveztem érintését. Olyan volt nekem, mint éjszaka a rovaroknak a lámpa fénye. Vonzott engem. Egyszerűen magához láncolt már akkor, amikor hozzám szólt, amikor nem lekorholt, hanem nevetett. Szívem hevesen dobogott, gyomromban pedig pillangók repdestek, olyan volt, mintha hipnotizált volna tekintetével, teljesen ő irányított. Már teljesen szembe voltam vele, olyan közel álltam hozzá, mint amikor a teraszon ölelt, amikor majdnem megcsókolt. Ajkam elnyílt, ahogy végignéztem gyönyörű arcán, s szemein. Biztos nincsenek neki valahol szárnyai? Mert nem hiszem el, hogy nem egy angyal! Kezeivel körbe zárta az arcomat továbbra is fogva tartva a tekintetemet, lábaimat pedig a földhöz ragasztotta. Nem tudom mi lett velem, egyszerűen csak ott álltam és gyönyörködtem benne.
-Én is szeretlek cseszd meg!-vigyorodott el, majd ajkait éhesen az enyémre nyomta
Csókjának íze olyan volt, mint a méz, érintése, mint a selyem, érzése pedig, akár az áramé. Gyorsan elhúzódott tőlem, mintha megijedt volna, de egyszerűen én még mindig le voltam fagyva, csak az volt a fejemben, hogy újra. Újra érezni akarom! Pólójánál fogva ragadtam meg és rántottam vissza Norbit, aki továbbra is csak mosolygott, de amint megmozdítottam az ajkamat, hevesen ütemet kezdett el diktálni. Olyan volt ez, mint egy sivatagi embernek a víz. Ez volt a szomjoltónk. Karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, s még közelebb húztam magamhoz, hogy érezhessem minden porcikáját ennek a tökéletes embernek. Ő volt az istenem, ő érte olyan hívő lettem, mint még senki nem volt a földön, érte annyi imát elmondtam, mint senki más. Derekamra vezette a kezeit, én pedig a hajába túrtam, s még jobban húztam magamhoz, ő pedig teljesítette a kérésemet. Alsó ajkamat megnyalta, én pedig azonnal vettem az adást és utat engedtem nyelvének, amivel tüzes táncba kezdtem. Keze lejjebb vándorolt, majd keményen a fenekembe markolt, én pedig felnyögtem. Meghúztam a haját, mire felmordult, s felkapott, mire ösztönösen fontam lábaimat csípője köré, majd amikor a hátammal megéreztem a hideg csempét elváltam tőle.
-Talán Jázmin ennyire nem tetszett?-lihegtem
-Túlságosan vézna, s csak saját magával törődött. Ráadásul meg szarul csókol.-ránt vállat
-Szerintem ki kéne menni!-utaltam a kint hallható dalra, amely kétség kívül a „Boldog Szülinap”-ot volt
-Lehet!-tett le a földre, majd még egy utolsó csókot nyomott az ajkamra, de bár ne tette volna! Tovább folytattuk, de végül sikerült elválnunk egymástól. Ő ment ki elsőnek, mert az érzelemvihartól szédülni kezdtem, forgott velem a világ, de neki ezt nem mondtam. Túlgondolta volna a dolgot és neki jelenleg a húgára kellett, hogy gondoljon. Semmi másra.

A cukortól felpörgött gyerekek teste feladta a harcot, kimerülve borultak a szüleikre, akik gügyögve hazavitték az apróságokat. Réka is már alig állt a lábán, túl sokat ugrált össze-vissza. Anyáék nem győznek pakolni, takarítani, én pedig akármit mondok, elhessegetnek, mert, hogy nekem nem szabad. Egyszerűen kénytelen vagyok rájuk hagyni, úgysem engednék azt, hogy segítsek, így a teraszra kiülve néztem, ahogy a Nap művészien befesti az eget a neki tetsző színekre. Az utolsó sugarak cirógatják az arcomat, meleget adnak nekem, de hamarosan már csak a kabátom az, ami melegen tart, én pedig ahogy csak lehet, összekuporodom. Éreztem, hogy engem is lassan elnyom az álom, fejem egyre jobban hanyatlott oldalra, pedig nem volt kényelmes. Némán átkoztam a fáradékonyságomat, s imádkoztam egy kis melegért, de természetesen nem szállt le semmi az égből, ami segített volna, szóval teljesen magamra maradtam. Bent még nagyban ment a pakolászás, Réka meg már a kádban pancsolt, de tisztában voltam, vele, hogy képes lenne ott elaludni. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy a habos kislány a fejét a kád szélén nyugtatja és édesen szuszog, én pedig újra elkezdtem álmodozni az én gyerekemről. Vajon milyen lesz, kire üt? Csendes és zárkózott lesz, mint én, vagy pörgős, beszédes, örült lesz, akár az apja? Sokan mondták nekem, hogy mi elválaszthatatlanok leszünk, én pedig az akkori fejemmel, a szerelemre gondoltam, pedig nagyon más lett a vége. Elválaszthatatlanok lettünk, mert lesz egy gyerekünk, ami akkor is összekapcsol minket, ha nem akarjuk. Lassan tényleg el kéne neki mondanom. Tudni kell, hogy lesz egy gyereke, tudni kell, hogy lesz egy nem kívánt családja. Tudnia kell, hogy tőlem soha nem fog elszökni, mert ha nem miattunk, a gyereke miatt jön el ide. Az ajkamat kezdtem el rágni, ahogy arra gondoltam, milyen lehet most. Amikor utoljára láttam végtelenül fáradt volt, szorongós, szomorú. Változott azóta? Jót tett neki a változás? Vagy az tett neki jót, hogy elment? Elővettem a telefonomat, s elkezdtem nézegetni az oldalát, amely semmit sem változott. Mit szólna hozzá, ha ráírnék? Visszaírna? Folytatná a beszélgetést? Érdeklődne felőlem? Vagy elhajtana, mint egy kutyát? Beletúrtam a hajamba és masszírozni kezdtem a fájó részt a nyakamon, de a kezeim már jégcsapok voltak, szóval maradtam a mozgatásnál Azt mondják az mindig beválik. Az ajtó kinyílt és megláttam azt, amiért imádkoztam. Meleget. Ott állt kezében takaróval, majd kuncogva felvett a karjaiba, leült, s engem is az ölébe helyezett és alaposan betakargatott. Bújtam hozzá, akár a kiscica, sőt talán még rosszabb lehettem, de ő mégis mosolyogva ölelgetett, dúdolt nekem.
-Szeretem ha dúdolsz, de ha folytatod, itt alszok el helyben.-motyogtam, ő pedig hangosan nevetni kezdett.
-Mi fárasztott ki ennyire?-nyomott puszit a hajamba
-Úgy minden.-rántottam vállat
-Az úgy jó. Miért nézegetted az oldalát?-biccent a mobilom felé
-Elkéne mondanom neki. Az ő gyereke lesz.
-Nem tudja?-kerekednek ki a szemei
-Azután tudtam meg, miután lelépett, én pedig nem kerestem fel azonnal.
-És ha tudta? Ha azért ment el, mert tudta mit csinált?
-Szólt volna! Azért van benne annyi, hogy elmondja, hogy nem húzott gumit. –horkanok fel
-Szerintem írj rá.
-Tényleg?
-Ahogy mondtad, az ő gyerek részben. Maximum felkeresem és szétverem.
-Milyen hősies vagy.
-Már régen tudtam, hogy én vagyok a hősöd.-susogta
-És én mi vagyok neked, ha te a hősöm vagy?
-Kriptonitom.
-Hogy lehetsz a hősöm, hogy ha legyengítelek?-fordultam felé
-Mert azzal törődünk a legtöbbet, aki legyengít minket. Olyankor szinte semmivel se törődünk, meg akarjuk óvni, hogy ne kelljen miatta legyengülnünk. Ezért aggódom érted minden percben.
-Ez aranyos!-kuncogtam
-Van nálad és a húgomnál aranyosabb?
-Bennem növekszik.-simítottam a hasamra a kezem
-Az igaz. De akkor ráírsz?
-Nem!-rázom meg a fejem, majd a névjegyzékben megkeresve a számát, tárcsázni kezdem. Gyorsan fel vette.
-Emma?! Hát te?
-Szia Gergő? Van egy öt perced?
-Persze! Valami baj van?-remegett meg a hangja. Aggódik?
-Kinek mi. Igazából nekem nem.
-Akkor?
-Emlékszel arra, ami tesi öltözőben történt?
-Igen, de miért emlegeted?
-Történt egy kis baleset, amiről nem szóltál.
-Felhívsz és gyanúsítgatsz?! Eléggé nyomos oknak kell lennie, hogy így mondod.-röhög
-Elfelejtettél szólni, hogy nem védekeztünk. Ezen annyira nem röhögnék.-horkanok fel, mire elhallgat
Kínos csönd van a túloldalt, csak a tücskök ciripelését lehet hallani, meg a bulizó tömeget. Ajkamat újra rágni kezdem, mire a fémes ízt kezdek érezni. Szuper! Újra szétharaptam. Anya szét fog szedni, az tuti! Hirtelen hangos üvöltés és valami összetört.
-Gergő? Minden rendben?
-A rohadt életbe, bassza meg!-morogja-Annyira tudtam, hogy nem fogok elmenekülni!
-Hogyan?-rázom meg a fejem. Norbinak igaza lenne? Mellkasomban feszítő érzés keletkezik, közben pedig érzem, hogy a csalódás nyilainak száma növekedett.
-Tudtam, hogy nem védekeztünk, tudtam, hogy ez lesz. Ezért léptem le, hogy ne legyen mégse száz százalékos, de baszd meg az lett!
-Te tudtad, hogy megtermékenyítettél?-csuklik el a hangom
-Képzeld, igen. Nagyrészt ezért jöttem el Bajáról.
-Te most komolyan leléptél? Ezért?
-Húsz éves vagyok, bulizni és szórakozni szeretnék. Élni akarok és nem egy csecsemővel élni a mindennapjaimat. Nem akartam egy gyerekről gondoskodni!
-Ja, hogy ahhoz elég kemény vagy, hogy teherbe ejts egy lányt, de ahhoz már nem, hogy felneveld a fiadat? Hát gratulálok! Remélem akkor is így fogsz röhögni, ha látni fogod képen a fiadat, mert, hogy élőben nem fogod látni!-kezdtek el potyogni a könnyeim
-Hé! Attól, hogy nem akarok vele foglalkozni, jogom van látni és megfogni! Nem tilthatsz el tőle!
-Miért is nem? Mert villogni akarsz vele? Csajozni? Nem fogod erre használni rohadék!-emelem fel a hangomat-Szánalmas vagy! Egy szemétláda! Egy nagy rohadék!-sziszegtem, aztán kinyomtam, mikor meghallottam újra a hangját.
-Hé! Emi! Nézz rám!-fordította felé az arcomat, én pedig könnyes szemmel néztem az íriszeibe
-Gergő úgy ahogy mondtad, nem érdemli meg a gyerekét! Egy rohadék. Nem érdemel egy könnyet sem, ne is ejts érte semmit. Hallgass ide! Te mindennél jobbat érdemelsz, ő pedig legyen egyedül a pokolban.
- Az a szomorú, hogy ő az elejétől kezdve egy madzagon rángatott, azóta, hogy megtudta már nagyon korán vonzódtam hozzá. Mindvégig. Szerintem akkor régen is csak egy kaland voltam neki. Jól esett neki, hogy két lány vetekedik érte. Csak Kármen ezt észre vette és én nem.
-Az elmúlt. Törődj azzal, hogy itt vannak neked a barátaid, itt vagyok én és itt van a babád!-döntötte a homlokát az enyémnek
Ott ültünk, ketten a teraszon a csillagos ég alatt, homályban. Orrát az enyémhez dörgölte, én pedig hálásan nyomtam egy puszit a szája sarkába, majd fejemet a vállába fúrtam. Mélyen beszívtam az illatát, élveztem testének melegét. Éreztem, hogy minden végtagom kezd felolvadni, ahogy a szívem is és az a folt, ami volt, lassan befoltosodik. Mert itt volt velem az a személy, aki a világot jelentette a számomra. Itt volt az a személy, aki bárhogyan látott, bármilyen állapotban voltam, velem volt, s szeretett, törődött velem, tartotta bennem a lelket, ő pedig csak annyit kért érte, hogy szeressem. És én meg is adtam neki. De tiszta szívemből. 

Sziasztok! :)
Nem tudom van e itt még valaki, vagy nincs, ha mégis köszönöm hogy elolvastad. :3
Eltűntem egy időre, tudom, de nyár volt, próbáltam kiélvezni pihenni. Ezért nem jelentkeztem, de persze ez idő alatt is írogattam. Tény és való, hogy nem annyit, amennyit szerettem volna, de azért valamennyit. Ez a rész se tudom pontosan milyen lett, vagy hogy jó lett de, helyesírási hibák biztos hogy vannak benne, amiért elnézést kérek. De azért remélem annyian nem tűntek el, s elolvassák ezt a rész, amin bizony már eléggé lehet érezni a véget. 
Nagyjából ennyit lett volna belőlem. :D
Véleményeket továbbra is fogadok! ;)
Puszi:Sheila Mendes 

2017. június 21., szerda

#2 Tizenhatodik Fejezet



Szerintem senkinek sem kell mondanom, hogy ez elmúlt két hetem az tiszta szenvedés volt és unalom. Otthon ültem, hol hánytam, hol nem, mostam, főztem, pakolásztam, a srácokkal beszélgettem, s Jázminnak adtam tanácsokat. A farmerjeim egyre kényelmetlenebbek, még jobban úgy érzem magam, mint egy felpuffadt ember, alig kívánok valamit, szinte nem is akarok enni, s éjszaka minimum négyszer látogatom meg a mellékhelységet. Tisztára magányos vagyok, alig beszélek valakivel, csakis sorozatokat és filmeket nézek, zenét hallgatok, olvasok, teljesen magamba zárkóztam. Az egyedüli társaságom az ablakon kopogó eső és a saját tükörképem. Kármenék nem tudnak eljönni értem hétvégén, vagy meg akarnak kímélni attól, hogy ők bármit csinálhatnak, addig én maradjak pihenő üzemmódban és igyak vizet, meg teát. Mindenki próbál velem beszélgetni, de egyszerűen semmilyen reakciót nem tudnak kiváltani belőlem. Ők minden nap találkoznak én pedig „száműzetésben” vagyok. Mit ne mondjak tökre jó érzés, de legalább a lakás sosem koszos, alig van szennyes, s mindig van főtt étel. Igazából egész nap csak punnyadok, aminek köszönhetően alig tudok aludni éjszaka. Semmi sem történik az életemben, minden nap ugyanaz. Felkelek reggel, eszek, felöltözök, mosogatok, takarítok egy kicsit, mosok egy adagot, kaját csinálok, aztán délután vagy a tv előtt fekszem vagy a gép előtt. Igazából egyik sem jobb. Szombat van, a Nap végre megmutatta egy kicsikét az arcát, így az idő minimálisan felmelegedett. Anyuék vásárolni vannak, de tudom, hogy összefutottak valakivel, különben már régen itthon lennének, én pedig a harmadik bögre teámat iszogatom és még csak tizenegy óra van. Morgok egyet, majd a telefonomért nyúlok, hátha valaki fönt van és zaklathatom a nyavajgásommal, de természetesen a tegnapi buli óta még mindenki alukál, tehát senki sincs fent. Újra átnézem a suli bulis képeket, ahol rengetegszer megtalálom Kármen borzasztóan göndör fürtjeit és Bálint langaléta alakját, de Norbi szőke feje is megjelenik párszor. Általában egymagában, elmélyedve kortyolgatja a sörét, de néha feltűnik mellette Jázmin alakja is. Őszintén mondom, ők ketten olyanok, mintha egy fotózásról jöttek volna ki a nagyvilágba! Norbi fehér ingje lazán feltűrve, sötét farmerje és magas szárú elegánsabb cipőjével, Jázmin pedig a fekete hálós harisnyával, magas derekú szoknyával, krop toppal, láncos nyaklánccal, s csinos fonattal. Modell alkat, modell páros. Szívem szakadt meg, a képeik láttán, de mégis jó látni, hogy mosolyog azok után, amiket tettem vele, mert az a mosoly, valódi. Azt a mosolyt Jázmin okozta, semmi más. A lány pedig szinte szárnyalt a boldogságtól, amit részben nekem köszönhet. Mi ez, hanem önmarcangolás? Csodálom, hogy még nem láttam kint azt a posztot, hogy ők együtt vannak… Bár talán jó lenne. Tudtomra adná, hogy az én időm lejárt, most Jázmin van, s ő boldog lenne. Igazából minden Norbi miatt van. Vajon mit szólna ahhoz, hogy ebben én is közre játszottam? Megint elkergetne? A telefonom megrezdült, jelezvén, hogy jött egy üzenetem, méghozzá Odett-től. Azt mondtam, hogy rendszeresen zaklat? Gombóccal a torkomban nyitottam meg a messengert, ahol egy videó fogadott, méghozzá az iskolai buliból. Vettem egy mély levegőt, s végül elindítottam. Odett utálatos feje jelent meg a képernyőben, hozzám beszélve, újra és újra elhordva mindennek. Fájtak a szavai megint, megint pityeregtem, de ami ezek után következett, lesokkolt. Elindult valamilyen irányba, majd megfordítva a kamera nézetét, szemem elé tárult a modell párosunk, ahogy egymás szájában kutakodnak. Ott igazán eltört a mécses, hangosan zokogtam és csak néztem őket, s mintha tudta volna, hogy zokogni fogok, a telefonba visította, hogy: „Sírjál csak! Ő is eldobott magától! Senkinek se kellesz!”. Felvisítottam, majd a falnak dobtam a telefonomat, ami hangosan csapódott a színes felülethez, majd a padlóhoz. Üvöltöttem, kiadtam magamból az egészet, közben pedig a szívem szakadt meg. Tényleg tönkre teszem magamat másokért. Ennyi volt az egész. Ő tényleg elengedett, félre dobott és újra Jázminnak szentelte az idejét, én csak egy átmeneti időszak voltam. Viszont egy valamiben nem volt igaza ennek a fruskának.  Nem dobott el mindenki magától, valakik szeretnek, s ha nem is úgy, ahogy én őt még mindig, tudom, hogy Norbi sem utál. Az összes energiámat összeszedve kúsztam el a telefonomig, majd a gondolataimat elküldve a lánynak, töröltem a messengert és a facebook-ot, minden olyat, ahol telefonszám nélkül is kapcsolatba léphetnek velem. Nincs szükségem senkinek a sértegetésére! Letettem a telefont, s elindultam az arcomat megmosni, hogy ne égjen annyira a szemem, s ne legyen vörös a fizimiskám, el akartam mindenkit felejteni, csak a barátaimat és a családomat akartam magaménak tudni. Mély levegőt vettem és újra visszatántorogtam a nappaliba, ahol egy tombolósabb zenét kapcsoltam, énekelni kezdtem. Ki akartam adni magamból az összes feszültséget, az összes érzést, nem akartam elrejteni, nem akartam elsöpörni, megint. Eleget rejtegetek magamból, többet nem akarok a kelleténél. A hangom rengeteg helyen elcsuklott, de tartottam magam, nem sírhatok megint! A negyedik zene után levegő után kapkodva ültem le a kanapéra, de aztán a telefonom képernyője kivilágosodott és megjelent rajta Bálint feje, így azonnal felvettem.
-Megkérdezhetem, hogy miért nem talállak máshol, csak Snapchat-en?!
-Elegem lett egyes emberekből és minden olyat töröltem.
-És erről nem akartál tájékoztatni?
-Nem.
-Na, akkor durci-murci beengednél az épületbe, mert az eső rohadtul elkezdett esni.
-Te itt vagy?!-kerekednek ki a szemeim
-Igen! Miután nem találtalak szinte sehol, fogtam magam és kicsit gyorsabban ide hajtottam, mint szabadott volna.-magyarázta, de én már a cipőmet húztam
-Itt vagy?
-Mindjárt!-tettem le, majd ész nélkül futni kezdtem lefelé
A trappolásomtól vízhangzott az egész épület, de én csak a bejárat előtt álló fiúra tudtam gondolni, majd futva tettem meg a távolságot az ajtó és köztem, kivágtam az ajtót, s Bálint nyakába ugrottam. Lábaimat dereka köré fontam, arcomat a nyakába fúrtam és mélyen beszívtam a régen érzett illatot. Párat hátra lépett, hogy megtartsa az egyensúlyát és végül szorosan magához vont ő is. Éreztem, hogy a hajáról a nyakamra csöppen egy-két vízcsepp, s hideg kabátjától kirázott a hideg, de jelenleg nem érdekelt egyik sem. Borzasztóan hiányzott!
-Szia Emi!
-Hiányoztál!-susogtam
-Te is, de szállj le, mielőtt teljesen átfagysz!-kuncog, én pedig engedelmesen lekászálódtam róla
-Gyere!-ragadtam meg a kézét, és egyenesen felhúztam a lakásba, aminek történetesen az ajtaját elfelejtettem becsukni. Hupsz!
-Azért az ajtót igazán becsukhattad volna!-nevet fel
-Mentségemre szóljon, egyedül voltam két hétig!-néztem fel a szemébe
-Nincs egy hajszárítód?-rázza meg a fejét, amitől az esőcseppek szanaszét repülnek
-De, történetesen van, de utána mesélj!-ugráltam el a fürdőbe, majd felé nyújtottam a szárítót
-Addig ülj le!-kócolja össze a hajamat, mire az én reakcióm egy gyerekes nyelvnyújtás, de szót fogadtam neki. Végig néztem, ahogy ujjaival fésülve szárítja meg barna hajkoronáját, közben pedig újra lejátszódott a fejembe az a jelenet, amikor a kórházban találkoztunk. Képzelem mit gondolhatott rólam, főleg, amikor ő tartotta nekem a vödröt, hogy hányjak. Hát, jól kezdődött az ismeretségünk az biztos.
-Akkor mesélsz?-szólaltam meg, amint kikapcsolta azt
-Igazából nincs semmi. A suli megy tovább, tökre szar, hogy nem látlak minden szünetben Norbi mellett vagy a büfében, jó volt a buli, de tökre örültem volna, ha az a csaj ott Báltin mellett nem lett volna. Tökre idegesítő! Egyszerűen annyit beszél mindenről, hogy az kész. Nem is értem, hogy került be, hiszen nem is türrös!
-Megoldotta egy szép mosollyal. És Jázminnak hívják.
-Ismered?-vonja fel a szemöldökét
-A mostohatestvérem.
-Na ne! Ez a csaj? Hogy bírod?
-Tényleg sokat beszél, de annyira nem vészes.
-Most nem erre gondoltam.
-Hát?-ráncoltam össze a homlokom
-Hogy Norbival van állandóan.
-Én segítettem nekik kibékülni.
-Te megbolondultál?! Te azt akarod, hogy ezek összejöjjenek?! Szerencsétlen srác összeroppanna a rengeteg csacsogástól!
-Egyszer már kibírta, még egyszer is menni fog neki.
-Voltak már együtt?
-Igen.
-Nem néztem volna ki Norbiból.
-Te nem láttad tegnap este, hogy nyálcserét folytattak egymással?-kérdeztem
-Hogy mit cseréltek?-döntötte oldalra a fejét
-Csókolóztak.
-Nem! Nem láttam. De te honnan tudod?
-Odett küldte.
-Megölöm azt a ribancot, komolyan mondom!-morogja       
-Avval csak azt érné el, amit akar. Nincs értelme.-rázom a fejem
-De az sem jó, ha elzárkózol.
-Ebben a helyzetben van jó megoldás?
-Sajnos nincs.-túr a hajába
-Szünetekben kivel látod?-érdeklődöm
-Úgy általában egymagában van, áll, néz ki a fejéből és zenét hallgat, de úgy, hogy egy méterrel arrébb is ki tudom szűrni azt, hogy mit hallgat!
-Ő így tereli el a gondolatait. Mindig hangosabban és hangosabban hallgatja a zenét, nehogy meghallja a saját gondolatait.-emlékszem vissza arra a szünetre, amikor erről beszéltünk. Akkor volt az, hogy végig kergetett az iskolán.
-Sose menekülhetsz el azok elől.-horkan fel
-Valami baj van?
-Igazából semmi.
-Ha így horkansz föl, mint az előbb, mindig baj van. Mesélj!-lököm meg
-Te sosem gondolkodtál azon, hogy más vagy?
-Bálint. Jelenleg más vagyok, ugyanis egy új élet növekszik bennem és még érettségim sincs. Ez szerintem igazán benne van a másban.
-De nem úgy.
-Hát?-néztem rá értetlenül, de aztán a gondolat befurakodta magát, mire enyhén kikerekedtek a szemeim
-Ezért nem akartam elmondani.-akart felállni, de én a csuklójánál fogva húztam vissza. Olyan ismerős az mozdulat. Újra és újra.
-Most szépen itt maradsz és beszámolsz nekem mindenről!-fordulok vele szembe
-Igazából már az első találkozásunkra is visszagondolhatsz. Végül is nadrág sem volt rajtad akkor, amikor hánytál beláttam a pólód alá és akkor sem keltette fel túlzottan az érdeklődésem. Amikor elmeséltem a srácoknak az egészet, akkor sem hittek nekem, nem győztem bizonyítani, hogy semmi. Amikor együtt voltam a lányokkal semmi nem volt igazából, szóval így tulajdonképpen az első nekem nem volt jó. Aztán manapság összefutottam az új kávézóban egy sráccal, aki ott pincér és akaratlanul is azt vettem észre, milyen szép szája van, s milyen gyönyörű a mosolya. Azóta valahogy állandóan összefutok vele, észre veszi mennyire el vagyok veszve a társaságában. Egyszerűen ott áll egymagában és csak annyit tudok mondani, hogy eddig ő a legszebb ember, akit valaha láttam. Borzasztóan nyomaszt ez az egész!-dörzsöli meg az arcát
-Figyelj! Jól értem, hogy akkor bejön neked ez a fiú?
-Nem tudom!-néz rám ingerülten.
-Bálint. Válaszolj nekem, gondold át alaposan.-teszem kezeimet arcára, szinte látom, ahogy belül szépen lassan összetörik, látom, ahogy a vára szétmegy, az eltemetett gondolatai feltörnek.
-Én… Én egyszerűen félek. Mert igen, tényleg tetszik a srác, de anya mit fog szólni, a többiek, úgymond a világ?-csuklik el a hangja
-Anyád egy kedves nő, aki bármit megtenne a gyermekéért, melletted ál, támogat téged és ápolgatja az utadat az orvosi felé. Édesanyád meg fog érteni téged, rendben? Nincs miért aggódnod! Érted?!-mondom határozottan
Egyszerűen halványan bólint, majd könnyeit útra engedvén szorosan hozzám bújik, s halkan sírni kezd. Úgy bújik hozzám, akár egy gyermek, aki fél valamitől. Arcát a vállamba fúrja és folyamatosan a fejét rázza, képtelen elfogadni ezt. Így átgondolva, nekem is nehéz elfogadnom, hogy az egyik legjobb barátom a saját neméhez vonzódik, de ő az egyik legjobb barátom, aki a gondok kezdete óta ott volt velem. Meghallgatott, tanácsokat mondott, megértett, most nekem is ez a dolgom. Szorosan magamhoz vontam és hagytam, hogy kisírja magát, közben a szívem szakadt. Fájt így látnom, azt akartam, hogy mosolyogjon, újra azt az állandóan evő idióta fejét akartam látni, nem ezt a tanácstalan és félő Bálintot. Lassan elkezdtem ringatni, akár egy kisbabát és csitítgattam őt, biztató szavakat mondtam neki, próbáltam jobb kedvre deríteni vagy egyáltalán tudatni vele, hogy itt vagyok neki.
-És tudod mi volt a poén? Hogy amikor részeg voltam, akkor előjött. Nyíltan flörtöltem srácokkal, s sosem hittem el. Kellett volna.-szipogja
-Vannak azért jó oldalai is az alkoholnak.-rántok vállat, mire ő felkacag
-Azon kívül, hogy részegen minden szart elmondasz bűntudat nélkül és elfelejtesz addig mindent, mi még?
-Például egy bizonyos mennyiségben egészséges.-közöltem valamit
-Ezt pont egy olyannak mondod, aki világéletében a kórházat járta?-néz rám
-Jelenleg mást nem tudok.
-De köszönöm!
-Ilyenkor ne köszönj semmit, rendben? Ráérsz majd később is.
-Mikor később?
-Majd tudni fogod mikor.-töröltem meg az arcát-De kezdetnek megtenné, hogy megmutatod a srácot!-tűnődtem el, mire elpirult. Furcsa volt fiút elpirulni látni, de hihetetlenül édes volt
-Rendben.-nézett rám, közben pedig már is elővette a telefonját
-És hol találkoztatok?
-Azóta sokszor járok oda, de amúgy a városban is. Egyszer egy kocsmában. Akkor direkt nem ittam.
-Húúú! Ez a srác, ha ezt elérte alig pár nap alatt, tényleg hatalma lehet.-nézek, rá mire csíkká préseli az ajkait
-Ő az!-fordította felém a telefont, nekem pedig az állam azonnal a padlót súrolta
Éles arcél, gyönyörű barna bőr és barna szemek, fekete haj, ami kócosan állt a feje tetején abban a vadító formában. Ajkai tényleg teltek, kulcscsontja eléggé erősen látszik, karjain dagadnak az izmok, s szerintem vagy másfél fejjel magasabb nálam. Mit ne mondjak, ha összefutnék vele, nem vetném meg azt, hogy beszéljek vele!
-Esküszöm, veled megyek el ismerkedni legközelebb!-jelentettem ki gondolkodás nélkül, mire szívből felnevetett. Na, ő az én Bálintom!
-Most miért?
-Esküszöm, ez a srác úgy néz ki, mint valami modell! Ráadásul, ha több ilyen barátja van, akkor nekem annyi!-játszottam kicsit túl magam, de ő is és én is tudtuk, hogy ez nem igaz. Nekem akkor lenne végem, ha Norbit látnám
-Akarsz vele találkozni?-ragyognak fel a szemei, de úgy, akár egy gyémánt. Erre, hogy tudnék nemet mondani?
-Hát ha kicsit vársz, amíg beletuszkolom magam egy nadrágba meg valami rendes felsőbe, akkor igen.-kócolom össze a haját, mire morogni kezd
-Akkor menj!-csap a combomra óvatosan, én pedig azonnal fel is pattanok
A szobámban rengeteg papír zsepi fogad, mire rájövök, ezeket el kéne tüntetni, amíg ide nem ér, de sajnos késő volt már, így inkább nadrág és póló után néztem. Egy sötét gatya után kutattam, meg egy hosszú felső után, de csak inget találtam, így inkább azt vettem fel, s valahogy most, hogy tudtam, Bálint nem hetero, annyira nem voltam szégyenlős, csak nem néztem a szemébe. Igazából ennyi, de amikor elkezdtem volna begombolni az ingem, megszólalt.
-Rajtad sportmelltartó van?-dönti oldalra a fejét
-Miért, baj?-húzom össze magam.
-Nem, csak ugye a lányoknak általában push-up miatt nagy, de neked ezek szerint nem.
-Kösz, hogy azt hitted, push-upot hordok. De amúgy érzékenyek, ezért húzok drótnélkülit.-folytatom tovább az öltözködést
-Ezt inkább bóknak szokták venni, de rendben!-emeli fel a kezét, majd én is ráeszmélek mit mondtam
-Sajnálom. Nem, nem téged akartalak letolni.-sóhajtok
-Figyelj, felejtsd el őt! Oké?
-Oki!-bólintok, majd a táskámat felvéve indulok meg a cipőmet felhúzni

Az úton csendben ültünk a taxiban, én az utat figyeltem, Bálint a kezét tördelte, a taxis pedig mogorva volt, szóval tulajdonképpen egyikünk sem bánta, aztán lefékezett. Bálint lesápadt, így inkább én fizettem ki a fuvart, majd kiráncigálva a fiút a kocsiból, köszöntem el és néztem a modern építésű kávézót. Hatalmas ablakokból állt az elülső oldala, ahonnan be lehetett látni az egészet, bár bentről jobban meg tudtam volna csodálni, ugyanis az eső újra elkezdett zuhogni. Együtt futottunk be, s amikor beértünk, hangosan nevetni kezdtünk. Ő kínjában én pedig fogalmam sincs. Hátra dobtam a hajamat, hogy ne csöpögjön a mellkasomra a víz, de Bálint nem járt jól. Ő akárhova söpörte, mindig a szemébe folyt egy kis csepp. Elvezetett egy sarokban lévő asztalhoz, ami szinte mindentől el van rejtve egyedül a kiszolgáló pult látszik, ahol egy csomó süti van, de hirtelen az egésztől felfordult a gyomrom. Ha babonás lennék, azt hinném, hogy a baba nem lány lesz. Ledobtam a dzsekimet mellém és tekintetemmel felfedeztem a barátságos helyet. Kellemes zene szólt, a falak a narancs különböző árnyalataiban pompáztak, a bútorok inkább sötétek voltak, de a terítő, vagy a szalvéta az fehér volt. A fények szintén narancsos fényt bocsátottak a helységre, de igazán hangulatos volt, tekintve hogy a lámpák bögrékbe voltak beszerelve. Az egésznek a közepén volt egy üvegdoboz szerű, amiben különböző növények voltak, ágakkal tarkítva, benne egy papagájjal, aki éppen tollászkodott. Az egész úgy két méterrel volt a földtől, s biztos távolságban tőlem, így nem kapott el az az érzés, hogy fussak olyan messzire, amilyenre csak tudok. Az étlapon mindent meg lehetett találni, a világ legegyszerűbb kajáitól egészen az egészen egzotikusakig, ami alatt olyanokra gondolok, mint a tenger gyümölcsei igénylő nyalánkság, vagy igen csak drága hozzávalót tartalmazott. Az italoknál nyitottam ki, ahol inkább melegebbeket kerestem, majd azokat kezdtem el fürkészni, közben fél szemmel Bálintot figyeltem. Idegesen bámulta az egész vendéglőt.
-Válassz valamit, rendben?-fogtam meg a kezét, amit biztatóan meg is szorítottam, de csak némán bólintott. Gondolom milyen nehéz lehet ez neki.
-Jó napot! Választottak már, vagy jöjjek vissza később?-érdeklődött egy fiatal lány, mire Bálint arca elkomorodott, de azért lediktálta a rendelését
-És maga?-nézett rám
-Egy citromos teát.
-Mézzel vagy cukorral?
-Cukorral.-mosolyogtam rá, majd elsétált, közben a pultnál megpillantottam a keresett srácot
-Bálint. Ő lenne az?-biccentettem a pult felé, ő pedig azonnal oda fordult, közben pedig az arca újra felragyogott. Az én arcom is hasonló reakciót mutatott nála?
-Igen!-suttogja
-Fordulj vissza, mert eléggé feltűnő!-szólok rá vigyorogva, nehogy bárki mást higgyen
-Nagyon gáz?-temeti fejét a tenyerébe
-Nem, csak egyszerűen bejön neked. Igazából teljesen normális, csak ne etesd a szemed túl sokáig rajta. Egyszer-kétszer pillants oda, ha észrevesz, ne fordulj vissza azonnal.
-Fura! Egy lány mond tanácsokat ismerkedéssel kapcsolatban.-fintorodik el kissé
-Hé! Szokj hozzá!-kacsintok rá
-Csak aztán ne forduljon meg a kocka Emi!-ölti ki a nyelvét, de én látom, hogy a srác elindul felénk a rendelésünkkel, s az utolsó pillanatban eltátogom Bálintnak, hogy nyugi
-Kié lesz a Cafe Latte?-néz ránk
-Az enyém!-szólal meg a haverom, aki elé azonnal leteszik a poharat, majd elém a csészét. Ahogy lejjebb hajolt, megéreztem bódító illatát, de mégsem volt olyan, amit örökre meg akartam jegyezni, de ahogy láttam Bálintnak kifejezetten tetszett
-Kérnek még valamit?
-Egy sonkás szendvicset.-szólaltam meg azonnal
-Máris hozom.-firkantja fel, s vet egy gyors pillantást a velem szembe ülő fiúra, aki megfogadva a tanácsomat, csak óvatosan nézte őt, de mégis lehetett látni
-Ügyes!-kuncogtam
-Jaj fogd be!-forgatja meg a szemét
-Fogjam be? Én miattam érezheted még a kivételesen jó illatát!-sziszegem
Nem válaszol, csak a kávéját kezdi el inni. És meg sem köszöni! Ch!
Kihozza nekem a kért ételt, majd egy rövid szemezés után Bálinttal elmegy felvenni egy újabb rendelést, közben én elkezdem a földről kapirgálni a teljesen ledermedt fiút. Ez a srác teljesen tisztában van azzal, hogy Bálint hogy viszonyul hozzá. Talán ő is az lenne? Istenem, ha létezel, had legyen az! Magamban imádkoztam miközben elfogyasztottam a kért dolgaimat, de amikor én befejeztem, addig Bálint csak a háromnegyedét itta meg a kávéjának. Értem én, hogy lassan akar távozni, de mire én még be is eszek, addigra csak el lehet fogyasztani egy kávét! Nem? Hangos nevetés hallatán megborzongok, majd az ajtó irányába nézek, de bár ne tettem volna. Ott álltak ketten, Jázmin Norbira csimpaszkodva, boldogan mosolyogva. Szívem hangosan tört ripityára, ahogy leültek a túloldali rejtett zugba, de viszont pont rálátásom nyílt arra, ahogy egymással enyelegnek. Fiatalabb koromban szinte felfordult volna ettől a gyomrom, de most, hogy tudom milyen érzés ezt csinálni, inkább a szívem szakadt meg. Vagyis utólag tényleg felfordult a gyomrom, de nem tőlük, hanem az első trimeszter átkától. Lehunytam a szemem és próbáltam mély levegőt venni, de nagyon nem jött össze így szenvedve rászóltam az éppen bámészkodó barátomra.
-Segíts keresnem egy mosdót!
-Tessék?-néz rám
-Bálint! Ha nem kerítesz gyorsan valahogy nekem egy mosdót, okádok!
-Oké, gyere!-támogat fel, közben próbálom visszatartani a szendvicset
-Ne forgolódj, hanem kérdezz!-szorítom össze a szemeimet, de hirtelen elkezdek öklendezni, mire azonnal megindul valamerre
-Hé! Bocsi, de merre van egy mosdó?-kérdez rá, s egy kellemes bariton válaszol
-Csak a személyzeti van, a többi nincs kész.
-A francba! Kérlek, had menjen be, nem karom az utcára vinni!-könyörög
-Rosszul van?
-Eléggé!-nyögöm
-Gyertek!-egyez bele és már csak gyors trappolást hallok, de én nem tudok járni.
Kezeket érzek a térdemnél, majd hirtelen a levegőben vagyok, s futni kezdenek velem, ami rohadtul nem tesz jót a gyomromnak.
-Bemehetek vele?-érdeklődik a cipelőm
-Sajnálom, de nem. Ha nem gond neki, megyek én!
-Kérlek, vidd be!
Ismeretlen érintés, majd pár perc múlva, már egy vízhangos helyen vagyok, kinyitom a szemem, s mire letesznek, épp ideje volt. A rendelésem újra köszönt nekem, én pedig a csészét szorongatva hagytam, hogy távozzon. A srác összefogta a hajamat, s a hátamat simogatta, de most már felismertem. Az a helyes fiú az, akiért Bálint teljesen oda van. Hát ez neki, a fiúnak és nekem is eléggé kellemetlen találkozás az egészen biztos, de hé! Meg merte szólítani! Haladunk! Kár, hogy a hányás nem akar abbamaradni, vagyis inkább ez öklendezés. A fiú szerez valahonnan egy poharat, s elém nyomva, ragadom meg a tárgyat és meghúzom a tartalmát. Jó sokáig öblögetek, végül pedig kiköpöm azt, ami még a számba maradt, egytől-egyig. Mély levegőt veszek, végül pedig az utolsó lélekenergiámmal, lehúzom a wc-t, majd a falnak dőlök. A srác szemébe nézek, aki zavartan támaszkodik csípőjével a mosdóknak, nem tudja mit csináljon. Szegény azt hiszi a kaja miatt történt, de azért csak nem avatok be egy idegent ebbe az egészbe! Beletúrok a hajamba és újra az íriszeit kezdem el bámulni.
-Nem a kaja miatt volt, nyugodj meg.-támaszkodok meg valamiben, lassan visszatér belém az erő, amivel talán már totyogni is tudok.
-Hát?
-Igazán lényegtelen. Amúgy Emma vagyok!-nyújtom felé a kezemet és hatalmas tenyerével megmarkolja az enyémet, szinte eltűnik benne, érzem azt a nyers erőt, amivel szinte összetörhetné a csontjaimat és kicsit megrémülök.
-Krisztián. És a…-kezd bele, de azonnal közbe szólok
-Bálint. Bukor Bálint.
-Miért mondtad meg neki a teljes nevét?-nevetett fel
-Vannak megérzéseim fogalmazzunk úgy.-kacsintok rá
-Fura lány vagy.-ráncolja össze a homlokát
-Tudok ennél még furább lenni. De ha annyira akarod az én nevem Vörös Emma.
-Rendben.-túr a hajába
-Akkor én megyek is mielőtt bajba keverednél. Örültem a megismerésnek.-indulok meg kifelé, s az ajtóval szemben ott áll, ujjait tördelve Bálint, aki azonnal megölel, amint meglát
-Minden oké?
-Most már igen, de szerintem haza kéne menni. Lehet még megint lesz-húzom el a számat-De hívok taxit és te még itt maradhatsz.-pillantok Krisztiánra, aki már a folyosó elején jár
-A legjobb barátomat nem hagyom magára.-néz a szemembe
-Nem hagysz magamra, egyszerűen csak itt maradsz Krisztiánnal.
-Lehet mégsem kéne féltenélek!-kuncog
-De, azért kell. Mindenkiért kell, hogy aggódjon valaki.
-Ilyenkor mindenki aggódik érted!-teszi az alhasamra a kezét. A szívem megdobban és melegség tölti el e szó hallatán. Aggódnak értem!
Magamhoz húzom, s hogy elrejtsem vállába az arcom, lábujjhegyre állok. Hihetetlen mennyire imádom ezt a srácot! Ujjaimmal a hajába túrok és ajkaimat összeszorítom, nehogy elbőgjem magam, így is könnyek marják a szememet. Bálint már igazán megérdemli a boldogságot, akárki mellett legyen is az. Elfordítom a fejemet, s tincseim alól bámulni kezdem a folyosó végét, ahol egy ismerős dzsekis alakot látok. Széles hát izmos karok, kócos szőke haj, gyönyörű szemek, amik láttán a gyomrom liftezni kezd. Hirtelen elengedem Bálintot, aki lesápadva ragadja meg a vállam, így majdnem hátraesek, tekintve, hogy én már úton voltam felé. Ahogy ott állt egy helyben, hátulról megvilágítva, számomra úgy nézett ki, mintha a fény lenne a szárnya, olyan volt így, mint egy angyal, az én angyalom, de oda passzoltam Jázminnak. Hogy én mekkora hibát követtem el! A szívem majd meghasadt, amikor megláttam válla mögött az élénk tincseket, ahogy az ő keze simul a vállára, ahogy engem néz, szinte látom a szemében a győzelmet. Végig kihasznált, engem használt fel ahhoz, hogy azt higgye Norbi, Jázmin mindenre emlékszik! A boszorka vigyorog, nyájasan beszél Norbihoz, aki zombiként viselkedve, enged a húzásának, de a tekintetét nem veszi le rólam. Tudom, hogy meg akarja kérdezni jól vagyok e, hogy meg akar ölelni, de a lány megint az ujjai köré csavarta. Fájt látni, hogy enged neki, behódol neki, engem itt hagyj, engem, aki tényleg szereti. Mantrázni kezdtem az egyetlen szót, ami a fejemben kongott, közben könnyeim potyogtak. Egy rossz embernek dobtam, tönkre téve saját magamat és őt is, közben pedig egymásért aggódunk még úgy is, hogy jelenleg haragban vagyunk. De érdeklődik irántam! Érez még valamit, hiányzom neki!
-Tönkre teszem őt!-susogom, s térdeim megint kezdik feladni a szolgálatot. Gyenge lennék, mert nem bírom elviselni a tetteim következményeit? Vagy erre mi a jó kifejezés? Felelőtlen? Van e erre jó kifejezés?
-Emma! Miért tennéd tönkre te?
-Mert én hoztam őket újra össze.-nézek a semmibe
-De miért? Miért csináltad úgy őszintén!
-Azt hittem megmentem magamtól, megmentem az érzelmeimtől, holott ez lenne mindkettőnknek a mentőöv. Az érzelmeink.
-Itt a példa arra, hogy miért kell az érzéseidről beszélni. Ez lesz a vége.
-Utálom, ha másoknak van igaza!-törlöm meg az arcomat, de egy újabb alak lép a látóterembe
-Ha gondoljátok, hazavihetlek titeket. Úgy is vége a műszakomnak.-pörgeti meg ujjain a kocsi kulcsokat Krisztián
-Megköszönnénk.-hálálkodik neki, közben pedig tudom, hogy másnak hálálkodik. Talán Istennek vagy bármi másnak, amiért egy kis légtérbe lehet vele.
-Akkor gyertek!-int nekünk, közben pedig szorosan Bálint közelébe van, én pedig megszorítom vékony karját Bálintnak
-Ne engedd el!-motyogom neki, ő pedig bólint. Ne essen egyik hibámba se.
Otthon teljesen olyan voltam, mint egy zombi, anyu nincs itthon Szabi pedig továbbképzésen van vagy min, a lányok talán még éledeznek, a többiekről semmi gondolatom nincs. Talán velük együtt éledeznek, ez lenne a legreálisabb, de aztán ki tudja mi van velük. Levetettem magam a kanapéra és akár egy fa, oldalra dőltem Nem tudtam mit csinálni, mára semmi programom nincs, talán megint csillogóra takarítom újra a lakást, vagy el kéne menni vásárolni, mert a nadrágjaim már nem annyira kényelmesek. Hangosan felnyögtem és inkább elővettem a telefonomat, ami azonnal csörögni kezdett. Fürgén felvettem anyám nevét látván, aki izgatottan szólt a telefonba.
-Szeretnéd kijavítani a hibádat?
-Az összeset? Egyszerre? Az kicsit egy napra sok lenne, nem gondolod? Meg sok évet kéne visszautaznom és tudtommal még senki nem találta fel.
-Szerinted melyikre gondoltam jelenleg?
-Norbira.
-Talált. Akkor mit szólsz ahhoz, hogyha fél óra múlva beállítanánk Andreával hozzánk, kipofoznánk téged és elmennénk Réka zsúrjára, ahol ő is ott lesz?
-Tessék?-ültem fel
-Találkozol Norbival.
-Anya, ő nem akar.-túrtam a hajamba-A szemembe mondta, hogy nem akar látni.
-A fiúk mondanak olyat, amit senki sem gondol komolyan. Na, ez is olyan.
-Egy valamiről tudnod kell.
-Mégis miről?
-Összehoztam Jázminnal.-préseltem csíkká az ajkamat
-Mit csináltál?!
-Tönkre tettem ezt a lehetőséget…

Sziasztok!
Tudom sokáig nem voltam jelen túlzottan sehol sem, de most itt vagyok, szóval szerintem nem is fecsegek tovább. Itt egy szerintem eseménydús rész, véleményt szívesen fogadok. És szép nyarat mindenkinek! Remélem, mindenkinek jó lett a bizije! ;)
Puszi:Sheila Mendes